Háború a Nemzeti Bankért

Naponta olvashatunk és hallhatunk az új jegybanktörvényről, amelyet folyamatosan kritizálnak belföldről és külföldről egyaránt. Sokszor hangzik el az a vád, hogy a kormány csorbítani akarja a jegybank függetlenségét, és rá akarja tenni a kezét a Nemzeti Bank devizatartalékaira. De vajon valóban erről lenne szó? Tényleg ez bántaná az Egyesült Államok és az Európai Unió szemét, vagy inkább valami más? Egyáltalán független intézmény a Nemzeti Bank? És ha igen, miért kell annak lennie, ha egyszer a nevében a magyar nemzet tulajdonát képezi?

A FED története, avagy a függetlenség ára a függőség

Ahhoz, hogy a kérdéseinkre válaszokat kapjunk, előbb szükséges megismernünk az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának, a Federal Reserve-nek (FED) a történetét is. Miért jött létre, kik alapították meg, mennyire független és ez mit is jelent pontosan?

A XIX. század végén és a XX. század elején bankpánik járta körbe az egész Egyesült Államokat, melynek következményeként 1907-ben bankválság robbant ki és amerikai bankok százai dőltek be, mentek tönkre, eltüntetve ügyfeleik pénzét. A pénzügyi szakemberek, a bankválság túlélői és a legerősebb, leghatalmasabb bankok vezetői egy központi tartalékrendszer kiépítését sürgették, melynek célja a pénzügyi stabilitás megteremtése, a pénzügyi szektor működésének felügyelete, szabályozása lett volna.

Az amerikai Kongresszus hallgatva a tanácsokra, létre is hozott egy nemzeti Monetáris Bizottságot és azt a feladatot adta neki, hogy dolgozza ki a bankrendszer reformjának a tervét. A bizottság vezetésével Nelson Aldrich republikánus szenátort bízták meg.

Aldrich-ról érdemes tudni, hogy az Egyesült Államok egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb bankár családjához fűzte szoros kötelék. Aldrich lánya az ifjabb John D. Rockefellerhez ment feleségül és öt fiú gyermekük született. Mindannyian fényes karriert futottak be később és olyan vezető beosztásba kerültek, mint a Külügyi Tanács és a Chase Manhattan Bank elnöki széke.

A szenátor, hogy tájékozódjon, a Monetáris Bizottság vezetőjeként egy kétéves európai körútra indult Angliába, Franciaországba és Németországba. Vezető tisztséget betöltő bankárokkal találkozott és tárgyalt, többek között a Rothschild bankárház képviselőivel is. Aldrich hazatérve körútjáról egy központi bank létrehozásának tervével állt elő. Az amerikai politikában akkor még voltak olyan döntéshozó személyek, akik aggódva figyelték a pénzügyi hatalmasok szervezkedését és befolyásának növekedését az ország pénzügyei felett. Ez azonban nem gátolta meg abban Aldrichot és társait, hogy 1910-ben elvonuljanak a georgiai Jekyll-szigetre egy titkos tárgyalássorozatra, előkészítve a szövetségi tartalékról szóló törvény tervezetét.

A megbeszéléseket Paul Warburg, a Kuhn, Loeb & Co. képviseletében irányította, természetesen képviseltette magát a legtöbb vezető pénzintézet és bankár család is, pl. a J. P. Morgan, az E. M. House, a Rockefeller és a Rothschild család. Mivel a találkozó titkos volt, ezért a pontos névsor valójában nem ismert.

Egy azonban biztos, az Egyesült Államok jelenleg is működő pénzügyi rendszerének alapjait bankárok és pénzügyi tanácsadók tették le, akik nem kértek az amerikai nép véleményéből.

A megbeszélések után Aldrich benyújtotta a Nemzeti Tartalék Szövetség létrehozására irányuló tervet, amely bár megkapta a republikánusok jó részének és a Wall Street-nek a támogatását, a Kongresszusban mégsem volt meg hozzá a többség. Sokan úgy vélték, hogy veszélyes lehet az ország pénzügyi függetlenségére, ha gazdag bankár dinasztiák és pénzintézetek kezébe kerül az ország irányítása.

1913. december 23-án mégis átment a Kongresszuson a törvénytervezet, amelyet még aznap alá is írt az akkori demokrata elnök, Woodrow Wilson. A „legenda” szerint a hosszú viták után azért sikerült megszerezni a többséget a támogatáshoz, mert egy nappal szenteste előtt a legtöbb képviselő már szabadságon volt a családja körében, így az ellentábor elapadt, az Egyesült Államok sorsa pedig megpecsételődött. 1914. november 16-án megkezdte működését a Federal Reserve (FED), melynek első elnöke Paul Warburg lett. A törvény egyúttal belépő volt a monetáris politika kulcsfontosságú szerepének megszerzéséhez is: a bankjegy kibocsátásának jogához.

Hogy mi a FED? Nem egy nemzeti bank, vagy egy szövetségi tartalék, hanem egy legálisan kierőszakolt magánbankokból álló kartell, amely nem függ az Egyesült Államok kormányától, hanem az függ tőle. Nem az amerikai kormány, vagy az amerikai nép érdekeit képviseli, hanem a pénzügyi szektor leghatalmasabbjait, akik saját maguk számára hoztak létre egy védőhálót, illetve egy eszközt, amellyel kezükben tarthatják a pénzügyi folyamatokat. Amikor az Egyesült Államokban a bankok egymás után, mindenféle hitelbírálat nélkül ontani kezdték az alacsony minőségű jelzáloghiteleket, a FED-nek joga lett volna hozzá, hogy szabályozó szerepével élve megálljt parancsoljon a pénzügyi buborék növekedésének. Ehelyett azonban tovább támogatta a pénzügyi folyamatok kontrollálatlanságát, melynek következtében a bankok, a profit érdekében, újabb és újabb kölcsönszerződéseket írtak alá lakáshitelekhez. Ez vezetett végül a 2008-as válságig.

Mi a helyzet a Magyar Nemzeti Bankkal?

1999 novemberében a Havi Magyar Fórumban (VII. évfolyam 11. szám) megjelent egy cikk Dr. Drábik Jánostól, „Miért rossz az MNB monetáris politikája?” címmel, amelyben lényegében arra hívja fel a figyelmet, hogy Magyarország pénzügyi és gazdasági problémáinak megoldása érdekében szükséges lenne megváltoztatni a jegybanktörvényt.

Drábik szerint lehetővé kell tenni, hogy az állam érdemben szólhasson bele a monetáris politika kialakításába, ennek pedig egyik kulcstényezője a pénzkibocsátás joga. A jogász végzettségű újságíró, publicista cikkében úgy fogalmaz a pénzkibocsátás kapcsán, hogy „ezt a jogot ma az államtól teljesen levált független intézmény, a központi bank gyakorolja, amely félrevezető elnevezéssel továbbra is Magyar Nemzeti Banknak hívja magát, de nem a magyar államé többé, hanem a nemzetközi pénzvilág Magyarországon működő önálló és a magyar állammal ellentétes érdekű szervezete.” Drábik úgy véli, hogy a Jegybankon keresztül a monetáris szivattyúk működtetésével évről-évre megfosztják a magyar társadalmat a munkája eredményéből származó jövedelmének mintegy harmadától, amely kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosokhoz vándorol.

Drábik János korábban több publicisztikájában, könyvében és interjújában is kiemelte, hogy ha az állam visszaszerezné a pénzkibocsátás jogát, akkor az általa kibocsátott pénzt konkrét termelőfeladatra, gazdaságélénkítésre vagy infrastruktúrafejlesztésre fordíthatná. Az inflációtól sem kellene félni, hiszen a megépülő, létrejövő új szolgáltatások, többlettermékek fedeznék a kibocsátott pénzt. Ez persze csak pontosan, előre megtervezett projekteknél működne, tehát szó sincs kontrollálatlan pénznyomásról, amelynek nem megfelelő felhasználása valóban inflációt okozhatna. Az újságíró, publicista többször hangsúlyozta, hogy az ötletet a japánok találták ki, akik sikeresen alkalmazták az 1924-es tokiói földrengés utáni újjáépítésnél, illetve 1997-ben mikor a tokiói ingatlanpiac összeomlott. Drábik szerint a módszer multiplikátor (megsokszorozódás) hatása az, hogy százezrek válnak segélyezettből adófizetőkké, megugrik az állam jövedelme és több pénz lesz szociális feladatokra is.

Argentin modell

A Jegybank szabályozó szerepe az egyik legfontosabb eleme volt az argentin válságkezelésnek is, ahol a nemzeti valuta árfolyamának kiigazítását sikeresen alkalmazták a 2001 – 2002. évi pénzügyi összeomlás után. A 2003 és 2008 közötti gazdasági növekedés ugyanis részben a peso leértékelésének volt köszönhető. Elemzők szerint ez a módszer azonban az euró-övezetben már csak azért sem lehetne hatásos, mert az Unió centralizmusra törekvő monetáris politikája, illetve a nemzeti valuták lecserélése euróra, nem teszik lehetővé a hasonló válságkezelést.

Argentína esetében árnyalja a képet, hogy az unortodox gazdaságpolitikai intézkedéseknek (a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, a jegybanki tartalékok kormányzati célokra történő felhasználása, hitelekkel támogatott sajátos iparpolitika) tulajdonítják, hogy a kormány gazdaságélénkítő mozgástere egyre inkább beszűkül, a magas infláció pedig Damoklész kardjaként lebeg a gazdaság felett. Igaz, hogy a kritika nagy része főleg a politikai ellentáborból és a „sértődött” piaci szereplőktől érkezik.
Argentína úgy lábalt ki a gazdasági csődből, hogy közben nem vett fel IMF-hitelt és ma Dél-Amerika egyik legnagyobb növekedési rátáját tudhatja magáénak. Ennek ellenére az IMF hivatalosan is kijelentette, hogy nem hisz az argentin növekedési adatok megbízhatóságában.

Az állami szuverenitás eszköze a Jegybank

Az euró-övezet válsága egyre több kérdést vett fel a közös valuta, az euró használatával és jövőjével kapcsolatban is. Az olasz Corriere della Sera című újságban megjelent egy közvélemény kutatás, amely szerint a válaszadók közel egyharmada szívesebben fizetne lírával az euró helyett, 65 százalékuk pedig úgy vélekedett, hogy az euró bevezetése több kárt okozott, mint hasznot.

Az Európai Unió vezető testületei kétségbeesetten keresik a megoldást a pénzügyi válságra, hogy egyben tartsák az euró-övezetet és eloszlassák az euróval szembeni aggodalmakat. „Válságkezelői” döntéseik és céljaik mind inkább a tagországok monetáris politikájának centralizálására törekednek, jelentősen csorbítva ezzel azok pénzügyi szuverenitását.

Decemberben pont erre tett kísérletet az Unió, amikor módosíttatni akarta a Lisszaboni Szerződést annak érdekében, hogy szigoríthassák az euró-övezeti országok költségvetési politikáját. A kezdeményezés lényegében kudarcba fulladt, mert a 27 tagállam nem tudott megegyezésre jutni. Érdemes megjegyezni, hogy olyan országok mondtak nemet, vagy helyezkedtek várakozó álláspontra (Nagy-Britannia esetében határozott nem volt, Magyarország, Svédország és Csehország pedig jelezte, hogy egyelőre nem kívánnak csatlakozni), ahol még nem történt meg az euró bevezetése.

Az argentin modell, valamint a Drábik János által említett japán példa révén kijelenthető, hogy a szuverén monetáris politika és a nemzeti valuta megléte, illetve annak felelősségteljes és szigorú célorientált felhasználása, meghatározó eszköz lehetett volna a különböző gazdasági és pénzügyi potenciállal rendelkező EU országok válságkezelésében. Ám az euróövezet centralizáló törekvései és a nemzeti valuták feladása, elzárják ezt az utat. A lehetőség viszont nyitott azon tagországok számára, amelyek még nem tértek át az euróra.

Csak találgatni lehet, mi lehet a magyar kormány célja az új jegybanktörvénnyel, és az is kérdés, hogy vajon ellent fog-e állni az egyre súlyosbodó brüsszeli nyomásnak. Az ország szempontjából azonban a válságkezelés utolsó lehetősége lehet a Jegybank, illetve a monetáris eszközök feletti felügyelet visszaszerzése.

Brüsszel nem véletlenül fél ettől a lehetőségtől, hiszen ha Európában sikerül meghonosítani ezt a fajta szuverén monetáris politikát, amely pozitív gazdasági eredményeket vonz maga után, akkor az követendő példává válhat, csapást mérve a nemzetek feletti, centralizáló Unióra.

Wahington hozzáállása pedig nem az amerikai kormány érdekeit tükrözi, hanem azoknak a pénzembereknek a törekvéseit, akik a monetáris politika centralizálásával, globalizálásával saját maguk számára hoznak létre védőhálót és pénzszipolyozó rendszereket, mint ahogy a FED esetében is tették.

A Jegybank „függetlensége”, valójában egy ország monetáris eszközeinek elidegenítése, gazdasági immunrendszerének meggyengítése, amely a függőség alapjait teremti meg külső politikai és pénzügyi érdekektől. A valódi gazdasági szabadságharc ezeknek az érdekeknek a Jegybankról való lefejtésével és a monetáris eszközök visszaszerzésével, megvédésével kezdődik.

Nótin Tamás

Forrás: barikad.hu

Emlékeztető: „Engedjétek meg, hogy én adjam ki és ellenőrizzem egy nemzet pénzét, és nem fogok azzal foglalkozni, hogy kik írják a törvényeit.” (Amschel Rotschild) 2000-ben az előző Orbán-kormány idején Magyarország megengedte… Azóta gyorsult fel a lejtmenet.