Loading
WEB-MÉDIA-VIDEO-LOGO-BANNER
Tanfolyam indul kéthetente
Info: 30/402-10-10 Galló Ágnes szervező
30/938-89-82 Pap András isk.vez.
  
Látogatóink összesen: 5401517

2014. szeptember 17.
H K SZ CS P SZ V
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930
Ma Zsófia napja van.
Holnap Diána napja lesz.

Az 1932-1933-as ukrajnai éhínség

Az 1932-1933-as ukrajnai éhínség

Nyolcvan évvel ezelőtt vette kezdetét az ukránok ellen elkövetett népirtás

 „Felfúvódtak és az utcán haltak meg. Egyszer bejött hozzánk egy ilyen felfúvódott ember, kinyújtotta a kezét, mondván: Adj… Többet már nem tudott mondani. Anyám adott neki egy szelet kenyeret. Szegény ember kiment, leült az eresz alá, megette a kenyeret, de felállni már nem tudott” (Egy szemtanú visszaemlékezéseiből, Hmelnyickij megye).
Az 1932-től folyamatosan terjedő éhínség 1933 elején érte el „csúcspontját”. Kiszámították, hogy az év elején egy átlagos, öttagú parasztcsalád megközelítően 80 kg gabonával rendelkezett, aminek ki kellett volna tartani a következő termésig. Más szóval, minden családtagra havonta 1. 7 kg jutott.

A kenyér nélkül maradt parasztok kutyát, macskát, ürgét, fakérget, faleveleket ettek, amit a párttagok bőségesen ellátott konyháiról származó moslékkal egészítettek ki.

A legnagyobb éhínség az 1933-as beszolgáltatásokat követte. Először a férfiak, aztán a gyerekek, s végül az asszonyok haltak meg. De még mielőtt meghaltak volna, sokan megőrültek, elveszítve minden emberi méltóságukat. Az éhínség letompította az emberek erkölcsi érzékét. A kannibalizmus több előfordulásáról van tudomásunk. A pártaktivisták pedig folytatták az élelmiszerek elkobzását, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egész falvak teljes lakossága halt éhen.

Viktor Kravcsenko, ezen aktivisták egyike később leírta: „Csatában az emberek gyorsan halnak. Harcolnak, de érzik a bajtársi szolidaritást és van kötelességérzetük. Itt viszont azt láttam, miképpen pusztulnak el az emberek teljes elhagyatottságban, hogy lassú haláltusában éri őket a szörnyű vég, miközben szó sincs arról, hogy pusztulásuk bármiféle ügy érdekében hozott áldozatként nyerjen igazolást. A távoli főváros konferenciatermeiben és bankett-asztalainál hozott politikai döntés kergette csapdába és hagyta meghalni őket. Mindenkit a saját otthonában. A csontsovány, felpuffadt hasú és lógó végtagú kisgyerekek nyújtották a legszörnyűbb látványt. Az éhínség minden gyermeki vonást letörölt mindnyájuk arcáról, az éhség félelmetes kísértetekké változtatta őket, s csupán a szemükben csillant meg valami a távoli gyermekkorból”.

Sokat mondanak a gyermekhalálozás mértékéről az alábbi adatok: a Poltava melletti Pleskán faluban az 1932-1933-as éhínséget megelőzően mind a négy osztálytermet megtöltötték a gyerekek. Az éhínséget követően az iskolát bezárták. Többé nem volt kit tanítani. A 30-as években iskoláskorú, ma már idős emberek elmondása szerint az 1932-1933-as tanévben gyakorlatilag nem volt tanítás, mert a gyerekeknek sem erejük, sem pedig ruhájuk nem volt, de ha mégis elvánszorogtak az iskoláig, csak azért tették, hogy ott megehessék a kimondottan számukra készített híg löttyöt vagy kását. Azok a szülők, akik már nem bírták nézni gyermekük kínjait, városok gyermekotthonainak küszöbén hagyták a kicsiket abban a reményben, hogy ott talán jobbra fordul az életük. Számos történelmi és statisztikai adatból áll össze a szörnyű kép: az ukránok lakta területeken legalább 3 millió 900 ezer gyermek halt éhen 1932-33-ban.

1933-ban a falvakban olyan sokan haltak éhen, hogy a holttestek napokig feküdtek takarítatlanul az utcákon és tereken. A kormány kijelölte azokat az embereket, akik összeszedték és a temetőbe szállították a halottakat. Ezért a munkáért napi élelmiszercsomag járt. A halottakat általában nem túl mély gödrökben földelték el, így gyakran előfordult, hogy a friss hantok földje mozgott, mert a holtakkal együtt élőket is eltemettek. Sok szemtanú számolt be arról, hogy a legyengült emberek könyörögtek a hullaszállítóknak, hogy őket ne rakják fel a halottak közé. Hiába. „Úgyis meghalsz” – mondták. „1933 tavasza rettenetes volt. A faluban szekérre rakták a halottakat. Volt olyan nap, amikor egy-egy portáról hat halottat is kivittek. Egyes családok a kert végében vagy a város peremén temették el halottaikat”. (Egy szemtanú visszaemlékezéseiből.)

Túlélők állítják, hogy az éhínség kimondottan az ukránok által lakott területekre korlátozódott, mert az éhező ukrán parasztoknak tilos volt orosz területre lépni, illetve utazni. Az ukrán–orosz határon vasúti kocsikkal torlaszolták el az utat, az ukrán szökevényeket pedig lelőtték. Hasonló sors várt azokra a parasztokra is, akik a lengyel vagy a román határt célozták meg.

A szovjet kormány hosszú ideig semmit sem tett az éhező milliók sorsának enyhítése érdekében. Az oroszországi kiszállításra váró gabona- és burgonyahegyek pedig ott rothadtak el a vasútállomásokon. Az őrség még a közelükbe sem engedte az éhező parasztokat. Előfordult, hogy a még nem teljesen elerőtlenedett emberek megostromolták a magtárakat. Egyeseket kivégeztek közülük, a szerencsésebbeket börtönbe zárták, ahol legalább volt mit enniük. Sokszor még azokat a falusi aktivistákat is hagyták éhen pusztulni, akik pedig részt vettek a gabona begyűjtésében.

A tömeges éhínség taktikáját minden tekintetben alaposan, jó előre átgondolták, hiszen akkor, amikor ukránok milliói haltak éhen, és minden élelmiszert – elsősorban gabonát – kivittek Ukrajnából, Oroszország erőteljesen növelte gabonaexportját.

Fehérorosz munkások 1932. július 15-én kelt levele éles fénnyel világítja meg, hogy tulajdonképpen kiket is akart elpusztítani a szovjet kormány 1932-1933-ban. „Mindenfelé megszámlálhatatlan kiéhezett, lerongyolódott ukrán feküdt a fehérorosz városkák utcáin. Az ukránokat éhen akarják veszejteni, miközben az újságok csupa jóról írnak. Miért nem írják meg az igazságot, azt, hogy milliók éheznek… és a földeken még most is kint rothad a termés”.

Ezt az írást egészítik ki Robert Conswest, az éhínség amerikai kutatójának szavai: „Az éhínséget Moszkva tervelte ki a nemzet bástyájának tekintett ukrán parasztság elszegényítése céljából. Az ukrán parasztokat nem azért döntötték nyomorba, mert parasztok, hanem azért, mert ukránok voltak”.

Földrajzi térképek figyelmes tanulmányozáskor feltűnik, hogy a 30-as évek végére minden ukrajnai megyéből eltűnt jó néhány, 1933 előtt létezett település.

1933 májusától kezdve a kolhozok vezetői igyekeztek munkába állítani mindazokat, akiknek még volt reménye a túlélésre. A parasztok többségének azonban csak annyi ereje maradt, hogy kivánszorogjon a földekre. Az elnéptelenedett falvak munkaerejét pótolandó diákokat, katonai alakulatokat, városi embereket irányítottak a kiürült településekre. A gazdátlanul marad ukrajnai földekre Közép-oroszországi betelepülők érkeztek. Ezek az emberek különleges élelmiszercsomagokat kaptak, és megengedték nekik, hogy beköltözzenek az üres portákra.

Az ukrajnai éhínségnek nem gazdasági, hanem politikai okai voltak, és nem zárható ki az előre megfontolt szándék, és nem zárható ki az előre megfontolt szándék, a tudatos népirtás sem.
 
Hartyányi Jaroszlava 

Forrás: www.ukrajinci.hu

sokkaljobb-kommentár: Ezt a borzalmat is sokáig titkolták, a kilencvenes évek elején ez is elemi erővel tört fel. Az ukránok nem hódoltak be a szovjet hatalomnak. Tudták a bolsevikok, hogy minden társadalom megtartó ereje a parasztság, ezért leszámoltak az öntudatosnál is öntudatosabb ukrán parasztsággal.

A Kádár-rendszer a kolhozosítással gyűrte le a parasztságot, a magyar paraszt azonban talpon tudott maradni. Az ország mezőgazdasága a világ első-második helyére jött fel, amit a rendszerváltozásnak nevezett humbug és az uniós csatlakozás után „sikerült”a 90. helyre lenavigálni 2010-re. Azóta már lehet, hogy még lejjebb vagyunk. Az ok, hogy a földtörvény helyett rendkívül kártékony kárpótlási törvényt alkottak, helyzetbe hozva a milliomosokat, a milliárdosokat, és a zöld-, vörös- és narancsbárókat. 

Szolgáljon minden magyar embernek figyelmeztetésként ez a történelmi tény! Ne hagyjuk a magyar mezőgazdaságot a sorsára, őrizzük meg legalább a magyar termőföld maradékát, mert nagyon nagy részét már lenyúlták. A magyar vízbázis végveszélyben van, amit ha ugyanúgy elrabolnak tőlünk, mint a nemzeti vagyonunk nagy részét, akkor az ukrán parasztok sorsára juthatunk!

Próbálj meg talpon maradni Magyarország!

Békéscsaba, 2012. április 25.

F. I. – K. M.

Emlékeztető: „Ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.” (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem)